A szélesre tárt ablakban várod a kánikulát enyhítő fuvallatot, ám az nem érkezik. Merengve nézel ki az ablakon, hátha legalább egy mentőötlet jön, miként lehetne megmenteni azt, amink van, de ahogy a felfrissülés, úgy ez sem érkezik. Mindketten érezzük, hogy ez itt olyan pillanat, amit örökre be akarunk vésni a szívünkbe: az ujjaid érintését, a kezed formáját… mindent, amink még van, amíg még van. Mert még van. Van. Még.
Állsz a nappaliban a remeken szabott öltönyödben és nézel ki az ablakon. Nem veszed észre, hogy figyellek. Magam sem tudom, hogy miért, de az jut eszembe, hogy ilyen ábrándosan merülnél el a kinti tájban a temetésem után is. Csak néznél, csendben, mozdulatlanul. Én legalábbis így képzelem.
És valahogy úgy érzem, hogy én megyek el hamarabb. Lehet, hogy nem is ezt érzem, hanem ezt kívánom, mert tudom, hogy nem akarlak elveszíteni. Sem életedben, sem halálodban.
...
Most egy nemzet gyászol, mindenki búcsúzik és próbálja elfogadni a felfoghatatlant, a hihetetlent, azt, hogy itt hagyott bennünket a legenda. Fájdalmasan korán távozott, érthetetlen, hogy miért a jók mennek el.
A fájdalom mellett megjelenik egy szívet melengető érzés. Ahogy szétnézek a Hajós Alfréd Uszoda előtt a csendben emlékező tömegen, nem is látom, hogy hol a vége. Ahogy megyek a kerékpáromhoz, látom a Margit-híd felé kígyózó sort, ameddig a szem ...
Fekszem az ágyban, magzatpózban. Karjaim között a férjem bőrkabátja, úgy ölelem, mintha ő lenne ott. Néha egy-egy mély szippantás a kabátból, aminek az illata nem változott. Persze, nem a férjem illatát érzem rajta, hanem a bőr illatát, de megnyugtató, hogy ennek a kabátnak 3-4-5 évvel ezelőtt is ugyanilyen illata volt. Legalább van valami, ami nem változott. Mert szinte minden más megváltozott. Néhány ruháját és az ügyvédi talárját megőriztem. De ezeken ...
Mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást és bizonyos dolgokban valószínűleg jól is jön, ha két ember más vérmérsékletű vagy másként gondolkozik. De azért általánosságban nem merném kijelenteni, hogy a teljesen különböző emberek párosa jól működik.
Nemrégiben beszélgettem anyósommal, aki megemlítette, hogy a férjemet gyerekkorában viharnak hívták. „Megjött a vihar!” Nagyot nevettem e mondat után, mert engem pedig szélvész kisasszonynak ...
A nyár utolsó napján úgy érzem, hogy nem csak a férjem földi életének, hanem az én életem tavaszi-nyári időszakának is vége szakadt. Ez még nem az elmúlás, csak sárgulnak a levelek és lehull néhány… Megváltozott a hajszínem, egy kicsit az életmódom is. Jött az indián nyár… vagy legalábbis azt hittem. Amikor vége lett, akkor jöttem rá, hogy valójában egy fagyos tél költözött a szívembe, úgy, hogy bizonyos részek nem tudom, hogy valaha ki fognak-e ...
Nem tudom, hogy miért éreztem azt, hogy erősnek kell lennem, vagy legalábbis annak kell mutatnom magam. Lehet, hogy köze van hozzá annak, hogy a keresztyén emberek hisznek abban, hogy az élet nem ér véget a halállal és így én is találkozhatom még a férjemmel a túlvilágon. És ezért nem is kell szomorkodnom, mert csak egy „kis időre” veszítettem őt el. Meg persze lehet az is, hogy nem akartam nagyobb fájdalmat okozni a környezetemnek, mert ha azt látják, hogy nem ...
El sem hiszem, hogy mindannak a szörnyűségnek, amit átéltem, már két éve… Akaratlanul is visszagondolok, hogy akkor ugyanezen a napon mik történtek. Két évvel ezelőtt ezt a napot már otthon töltöttük. Előző délután jöttünk ki a kórházból (ahol csak pár napig voltunk). Emlékszem, hogy délután épp a másik szobában beszélgettem a nővéremmel, amikor szólt a férjem. Átrohantam, de mire odaértem, valószínűleg elfelejtette, hogy mit akart mondani, ezért ...
Hétköznapi történet (is lehetne).
Le kellett vinnem valamit a garázsba, egy apróságot a kocsiba is. Beültem. Beszippantottam a finoman édeskés illatot, amit a halvány rózsaszín illatosító folyamatosan garantál a belső térben. Megsimítottam a kormányon az autó márkajelzését és a mély levegővétellel együtt belém hasított, hogy hol van az én Rómeóm? Ha még mindig az övé lenne az autó, biztos nem ilyen illat lenne benne, mert ő elfogultan szerette a ...
Vasárnap reggel ködbe burkolózott a város. Épp a Duna fölött robogtunk át a busszal, amikor egy 5-6 éves kisfiú hangosan rácsodálkozott a sűrű ködre: „Mama! Üres a világ!”
Mennyi minden fedheti el az életünkben a körülöttünk lévő dolgok jó vagy éppen sötét oldalát?! A hozzáállásunktól függ, hogy épp mire figyelünk vagy mit hagyunk figyelmen kívül. Tényleg üres a világ? Olyan, mintha a közvetlen közegünkön kívül nem is létezne más? ...
Egy idilli - vagy annak tűnő reggel -, hát kattintottam egy szép képet, amit nyilván posztoltam is egyből. Ültem nyugodtan, nem volt zavaró tényező. A telefonom időnként fel-felvillant, jelezve, hogy az ismerőseimnek is tetszik a kép vagy annak a hangulata. 10 perc múlva azonban már nem csak a lájkok érkeztek, hanem a rózsaszín, pöttyös kávés bögrém mellé kezdtek potyogni a könnyeim is. Aztán újabb lájk és még egy újabb. Kedvem lett volna hangosan felnevetni ...
Füle Lajos: Mit üzen az életem?
Mind gyakrabban kérdezem:
Mit üzen az életem
másnak? Minek voltam itt?
Életem elfolyt éveit
mire tékozoltam el?
Mit bízott rám MESTEREM?
Bűnbánattal kérdezem:
Mit üzen az életem?
Hirdette, mit tőle vett,
Hogy az ISTEN SZERETET?
Üzente, hogy az a Vér
megtisztít a KRSIZTUSÉRT
minden embert, aki itt
Hozzá viszi bűneit?
Mutatta a Golgotát?
Hirdette, hogy van ...
