Gondolatjel

Állsz a nappaliban a remeken szabott öltönyödben és nézel ki az ablakon. Nem veszed észre, hogy figyellek. Magam sem tudom, hogy miért, de az jut eszembe, hogy ilyen ábrándosan merülnél el a kinti tájban a temetésem után is. Csak néznél, csendben, mozdulatlanul. Én legalábbis így képzelem.

És valahogy úgy érzem, hogy én megyek el hamarabb. Lehet, hogy nem is ezt érzem, hanem ezt kívánom, mert tudom, hogy nem akarlak elveszíteni. Sem életedben, sem halálodban.

Magamat is meglepem azzal, hogy egyik napról a másikra, fokozatosan úgy szerettem beléd, hogy fel sem tűnt, hogy már a világ legtermészetesebb dolga az, hogy MI vagyunk. Minden külső körülménytől függetlenül. Szeretem, hogy téged látlak meg reggel először, pedig még mindig nem vagyok odáig a korai ébredésekért. Szeretem, hogy akár órákig el tudnék merülni a két szemedben – akár csendben is, egyedüli programpontként - , és nagyon szeretem, hogy már nélküled alszom rosszul…

Nemrégiben elgondolkoztam azon, hogyan lehet, hogy semmi sem zavar benned, semmin sem változtatnék veled kapcsolatban és egyszerűen szeretek mindent veled.

Egyszer csak belém hasított, hogy nem hasonlítgatlak senkivel, nem kell versenyezned a férjemmel, és eszembe sem jut, hogy bizonyos helyzeteket melyikőtök hogyan kezelt/kezelne. Szeretem azt az embert, aki vagy, és úgy érzem, hogy jobb emberré teszel engem, sőt, együtt jobbak vagyunk.

Számtalanszor elgondolkozom azon, hogy ha a mi mindennapjainkat egy filmben látnám, azt “csöpögősnek” nevezném, és elgondolkozom azon, hogy ahogy mi élünk, az “normális-e” vajon másoknak is megadatik-e… Közben persze akadnak hétköznapi gondjaink (meg nagyobbak is), de nincs olyan, ami kifogna rajtunk. Valahogy átvészelünk mindent és inkább megerősödve jövünk ki egy-egy nehezebb helyzetből. Nem tudom, hogy ez hogyan lehet. De néha egy-egy tekinteted, érintésed, ölelésed elég ahhoz, hogy minden problémát elfelejtsek (jó, lehet, hogy csak rövidebb időre, de akkor is működik). 

Nem gondoltam, hogy leszek még ilyen boldog. Néha azt kérdezem magamtól, hogy mivel érdemelhettem ki azt, hogy valaki legfőbb célja az legyen, hogy a tenyerén hordozzon (és ez nem egy nárcisztikus love bombing, hanem a valóság, mert persze minden nap figyelek és elemzek). Szeretsz és szeretlek, bármi is történjen körülöttünk. Mi vagyunk egymás legnagyobb szövetségesei. Azt szeretném, hogy ez így maradjon egész életünkben. Amíg az utolsó lélegzetvégelemre sor kerül…

Szeretném, hogy mindig mellettem legyél, hogy fogd a kezem és azt érezd, hogy tiéd a főnyeremény, ahogy én is megnyertelek téged! Igaz, kellett várnom és szenvednem, míg végre megtaláltál, de megérte. Nagyon örülök, hogy rám találtál! 

Fogd meg a kezem és soha ne engedj el!

(Ha már nem lenne erő a kezemben, csak simogass és tudd, hogy teljes lényemben, lényemmel magammal viszlek vagy inkább magamban elviszlek. Fogalmam sincs, hogy ez hogyan működik… De tudd, hogy Fent várni fogom a rózsaszín cadillacet!!! Nagyon!)