Gondolatjel

El sem hiszem, hogy mindannak a szörnyűségnek, amit átéltem, már két éve… Akaratlanul is visszagondolok, hogy akkor ugyanezen a napon mik történtek. Két évvel ezelőtt ezt a napot már otthon töltöttük. Előző délután jöttünk ki a kórházból (ahol csak pár napig voltunk).  Emlékszem, hogy délután épp a másik szobában beszélgettem a nővéremmel, amikor szólt a férjem. Átrohantam, de mire odaértem, valószínűleg elfelejtette, hogy mit akart mondani, ezért rám nézett és azt mondta: „Szeretlek. Nagyon!”  Azt hiszem, ez volt az utolsó nem funkcionális beszélgetésünk. Fogalmam sincs, hogy tudta-e, hogy ez az utolsó nap. De azt gyanítom, hogy ha tudta volna, hogy meg fog halni, akkor elköszön és elmond még pár dolgot, amit fontosnak tart. De nem így történt. Vagy csak annyi volt a fontos, hogy szeret? Ezt már soha nem fogom megtudni.

A nővérem kérdezte tőlem a héten, hogy miként érzek az évfordulóhoz közeledve. Nem könnyű összefoglalni. Igyekszem nem erre irányítani a figyelmem, de az tény, hogy a mai munkahatékonyságom nem döntöget rekordokat. Nem szeretem az érzéseimet nagyon megmutatni a világ felé, ezért magamat is megleptem azzal, hogy mára fekete ruhát választottam a munkahelyre. Nem hiszem, hogy a gyászomat szeretném megmutatni, de talán úgy voltam vele, hogy ha most egy ideig igyekeztem elnyomni magamban az érzéseket, akkor legalább kívül legyen valami RÁ utaló jel. Ma egyedül akartam lenni. Részben sikerült is, mert a kollégák vidéken voltak, az estém pedig félig szabad. Még azon gondolkozom, hogy ma a másik szobában alszom.. hogy ne ott hajtsam álomra a fejem, ahol két éve 0.34-kor valami végérvényesen véget ért, összetört. Akkor azt gondoltam, hogy abban az ágyban nem tudok többet aludni…de idővel ez is változott. Jókat alszom és már elmúlt a reflex, hogy őt keressem magam mellett. De a fogkeféje még mindig ott van a fürdőben… Jó, már nem a mosdó felett, hanem a szekrény alsó polcán, eldugottan. Csak akkor látom, ha látni akarom. Lehet, hogy épp itt az ideje egy kis szelektálásnak. A lakásban és az életemben is. Nem csak az életteremet, de az életemet is ideje lenne rendezni… Ezt olyan könnyű mondani és leírni… Belül pedig azt érzem, hogy meghasonlottam és valaki más életét élem, mert annyira megváltozott minden, hogy sem az életvitelemre, sem magamra nem is ismerek rá. Na, jó: a lakás maradt. De belül az is megváltozott, akárcsak én.