Gondolatjel

Hétköznapi történet (is lehetne). 

Le kellett vinnem valamit a garázsba, egy apróságot a kocsiba is. Beültem. Beszippantottam a finoman édeskés illatot, amit a halvány rózsaszín illatosító folyamatosan garantál a belső térben. Megsimítottam a kormányon az autó márkajelzését és a mély levegővétellel együtt belém hasított, hogy hol van az én Rómeóm? Ha még mindig az övé lenne az autó, biztos nem ilyen illat lenne benne, mert ő elfogultan szerette a kocsi eredeti ,"gyári" levegőjét. Ha még mindig az övé lenne, biztos nem ezt az illatot szippantanám be... Amíg ezen morfondíroztam, ismét megsimítottam a márkajelzést. Hogy szerette ezt az autót... Milyen fontos volt mindig neki, hogy tiszta és sérülésmentes legyen. Természetesen enni sem lehetett a kocsiban. Meg illatosítót használni. Ez mára megváltozott. Még mennyi minden megváltozott...

Kivételesen szabad volt a hétvégém, így rászántam magam arra, hogy kifessem a fürdőszobát. Elég rossz állapotban volt már egy-két beázás miatt, már fel is pöndörödött két helyen a festék, ráfért a frissítés. De ha már lúd, legyen kövér. Nem csak lekapartam spatulával a javítandó felületet, de gletteltem, festettem... és nem csak a falat. Ha már nekikezdtem a munkának, szerettem volna kicsit szépíteni a füdőn, nagy felújítás nélkül. Lefestettem a csempéket is, vettem egy-két szép kiegészítőt. Nagyon elégedett vagyok az eredménnyel, igazán szép lett a kis fürdőm. De alig lehet már ráismerni. Úgy érzem, ez lassan az egész lakásra igaz. Azt hiszem, a hűtőszekrényen kívül semmilyen mozdítható tárgy, bútor nem maradt az eredeti helyén. Mintha egy teljesen másik lakás lenne... és mégsem. Néha eszembe jut, hogy tetszene-e neki. Nem vagyok benne biztos, hogy mindent így csináltam volna, ha ő is itt van. És nem azért, mert túl sok lenne a rózsaszín. Meglepő, de nincs több rózsaszín a lakásban, mint korábban. Szerintem nehezen ismerne rá a lakására. Talán velem is ez a helyzet... Nem tudom, hogy tetszene-e neki, amit lát. Illetve bizonyos dolgokkal tisztában vagyok, hogy nem tetszenének neki. Sokminden nekem sem tetszik. Leginkább az, hogy nélküle kell élnem. Hogy meg kellett tanulnom nélküle is boldognak lenni. Hogy bár sosem fogom elfelejteni, mégis kicsit halványulnak az emlékek, a hangja, a közös mindennapok, a jó ötletek, amikkel megnyugtatott, a tanácsai... Oh, hogy hiányzik a bölcsessége!... És máris potyogtak a könnyeim, ott a bezárt garázsban, az autóban. Pedig jó ideje nem sírtam már. Olyan naív vagyok. Mindig azt képzelem magamról, hogy mennyire erős vagyok.. de hát kiderül, hogy mégsem. Pár perc után összeszedtem magam, letöröltem a könnyeket, bezártam a szeretett autóját és kiléptem az utcára úgy, hogy senki ne lássa, hogy néhány másodperce még a könnyeimet törölgettem. Most azon gondolkozom, hogy elővegyem a telefont, amire véletlenül felvett egy telefonbeszélgetést és így 17 percen keresztül hallgathatom az ő és egy barátja hangját. Vajon vagyok ennyire erős? Vagy képzeletben beszívom a puderes illatot és elképzelem, hogy rózsaszín ködben vagyok és minden rendben? Bármi is lesz, veszek egy mély levegőt...