A szélesre tárt ablakban várod a kánikulát enyhítő fuvallatot, ám az nem érkezik. Merengve nézel ki az ablakon, hátha legalább egy mentőötlet jön, miként lehetne megmenteni azt, amink van, de ahogy a felfrissülés, úgy ez sem érkezik. Mindketten érezzük, hogy ez itt olyan pillanat, amit örökre be akarunk vésni a szívünkbe: az ujjaid érintését, a kezed formáját… mindent, amink még van, amíg még van. Mert még van. Van. Még.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
