Gondolatjel

Persze ébren maradtam addig az időpontig, ami egy éve fordulópontot (vagy mondjunk inkább töréspontot) jelentett az életemben. Semmi villámlás, áramkimaradás, mennydörgés…

Eltelt egy év. Azt gondoltam, hogy az évforduló napja kibírhatatlan lesz. Ha felkészülünk a legrosszabbra, talán elkerül bennünket. Vagy csak az is elég, ha nem ér váratlanul. Nem kellett szabit kivennem a munkahelyemen, nem vonultam el az íróasztal mellől zokogni… bár az is hozzá tartozik a történethez, hogy reggel a férjem kedvenc bőrkabátjában zokogtam a kád szélén… Tehát mire beértem az irodába, kicsit talán felszáradtak a könnyek.

Rendszeresen rádöbbenek arra, hogy a környezetem számára megy tovább az élet. Megy, hisz’ mi mást tehet. Az én életem is megy. Megy, csak defektesen. Néha nem tűnik fel, hogy döcögök az élet útján, de ha egy-egy kátyúhoz érek, nagyot döccen a kerék… Néha el tudom hinni, hogy erős vagyok, hogy jól vagyok. De ez egészen addig igaz, amíg a körülmények rendben vannak. Egy kis kilengés és máris kész vagyok. Mert nincs itt mellettem az, aki egy mondatával vagy viccével megnyugtatott, aki elgondolkoztatott arról, hogy lehet, hogy mégsem nekem van igazam, aki késszé tett arra, hogy más szemmel nézzem a történéseket és akitől mérhetetlenül sokat tanultam a hitben járásról. Hát, most ez is elveszett. Igen, a hitem. Mindaz, amit korábban hittem és reméltem, amit elvártam… megcáfolódott. És nem tudom, hogy helyreáll-e bármikor az a kapcsolat, ami régen olyan sokat jelentett. Nyilván hiányzik, hogy nem vagyok jó keresztény, de egyszerűen nem tudom feldolgozni azt, hogy úgy érzem, hogy a legtöbb dolgot Isten vezetése szerint tettem (jó, nyilván nem vagyok tökéletes), de valahogy mégsem idillien alakult az életem, hanem csaknem 2 évnyi boldog házasság után azzal kellett szembesülnöm, hogy a férfi, akiről azt hittem, hogy Isten egy életre mellém rendelte társul… már nincs mellettem. És nem saját döntéséből. És a keresztények is annyi hülyeséget tudnak mondani egy ilyen történetet hallva. Talán én is ezt tettem volna korábban. Na, ma már nem okoskodok…

Azt mondják, hogy a gyászév letelte után valamivel könnyebb lesz. Hát, én ezt nem érzem. Persze, lehet, hogy azért van, mert csak nagyon ritkán engedek utat az érzéseimnek és így elhúzódik a gyászfolyamat, lassabban futom meg azt a pályát, amit kell… De úgy vagyok vele, hogy félek attól, hogy ha túl nagy teret engedek az érzéseimnek, akkor összeroppanok. És ezt nem merem megengedni magamnak. Nem a fájdalmat, mert azt így is érzem. Hanem azt, hogy elinduljak egy olyan úton, melyen váratlan és ki tudja, hogy milyen nagy érzések, hullámvölgyek törnek rám, amikkel talán nem tudok megbirkózni. És mi van, ha ezzel a defekttel belehajtok egy hatalmas kátyúba? Nem szeretném kipróbálni… Talán pont ezért próbálom meg keretek közé szorítani az érzéseimet. Aztán persze lehet, hogy egy idő után már annyi felgyülemlik, hogy a kordonon túlárad... azért remélem, hogy erre nem kerül sor. Néha azért is írok, mert azt gondolom, hogy ezzel csökkenthetem a „túláradás” veszélyét.