Gondolatjel

Lassan egy éve, hogy elment. Lassan... Dehogy lassan! Fel sem fogom, milyen gyorsan repült el ez az egy év. És úgy hiányzik! Sokszor erős vagyok, szándékosan csak nagyon ritkán hozom fel a fájdalmas emlékeket, azonban az évforduló környékén folyton azon jár az eszem, hogy épp mi történt egy éve és hogy akkor még nem tudtam, milyen szerencsés vagyok, hogy mellettem van. Aztán jött egy nap, amikor kórházba került, majd saját bevallása szerint kicsit erősebben tért haza pár nap után. Aznap elmondtuk az édesanyjának és egy-két barátjának a diagnózist. A következő napot már végig aludta. Egyszer-kétszer felébredt vagy én felébresztettem valami miatt, de többnyire csak aludt. Azt hittem, erőt gyűjt a folytatáshoz. Én tényleg hittem a csodában. De aztán az átaludt nap után eljött az éjszaka. Az éjszaka, amit nem kívánok senkinek. Annak örülök, hogy mellette lehettem az utolsó szívdobbanásakor is, de valahogy azzal egyidőben az enyém is megszakadt. Összedőlt a világom… Mindaz, amiben hittem, amit reméltem, amit elterveztem. Feladat teljesítő funkcióba kapcsoltam és igyekeztem sokáig úgy is maradni. Az „átkapcsoló gomb” még ma is működik. Nem szeretem bevinni az érzéseket a munkahelyemre, inkább a feladatokkal igyekszem lekötni magam. Néha azért otthon rám tör. Vagy ha már annyira rég használtam a kapcsoló gombot, akkor kicsit erősebb „eszközhöz” nyúlok, hogy valamikor kijöhessenek az érzések. Most pl. megnéztem a PS I love you c. filmet. Korábban is sírtam rajta, de így, hogy van némi párhuzam az életem eseményeivel, így méginkább működött a kapcsoló és szakadatlanul potyogtak a könnyeim. Jó volt, hogy felszabadított. Sírtam, néha rázkódott tőle az egész ágy… Aztán oldalra fordultam és megsimítottam az ágy jobb felét, ahol ő aludt korábban… és ahonnan elment. Hiányzik! Annyiszor érzem hiányát annak, hogy mondjon egy bölcs tanácsot, megoldást vagy csak kérdezzen vagy az is elég lenne, ha a mellkasára hajthatnám a fejem. Korábban véletlenül felvett egy-két telefonbeszélgetés részletet a mobilommal. Most azokat hallgatom. Ilyenkor olyan, mintha tényleg itt lenne a közelben. Őt hallom. De azt már nem hallom, hogy mit javasolna egy-két helyzetben. Pedig ez is nagyon hiányzik. Tudom, hogy ha fentről nézné, hogy mit csinálok, néha nagyon csóválná a fejét. Lehet, hogy azért is teszem, hátha megunja (vagy felbosszantom) annyira, hogy visszajön. De nem. Nem hat semmi…

Nem tudom, hogy ő bármikor komolyan vette-e a lehetőségét annak, hogy ez a vége a földi életének… Nekem mindig azt mondta, hogy meg fog gyógyulni, csoda történik. Tényleg ebben hitt. Ezért sem köszönt el. Senkitől. Tőlem sem. Az utolsó nap szólt, de mire a szobába értem, valószínűleg elfelejtette, hogy mit akart kérni, ezért csak annyit mondott: „Szeretlek! Nagyon.”. Azóta is ez visszhangzik a fejemben…

Én is szeretem! Valaki azt mondta, hogy már nem őt szeretem, hanem az emlékét. Ez nem igaz! Én őt szeretem! Még akkor is, ha már nem alszik mellettem, ha már csak az ágy üres oldalát simítom meg, amikor oldalra fordulok… Ha már nem is ébredek minden nap kisírt szemekkel… Már nem félek vezetni az Alfát… Már nem rezzenek össze minden levélre, amit neki címeztek… Már nem kell elmondanom minden nap, hogy mi történt… Már nem kérdezik meg sűrűn, hogy mikor jön a gyerek… Már nem gondolom, hogy visszajöhet…