Gondolatjel

Fekszem az ágyban, magzatpózban. Karjaim között a férjem bőrkabátja, úgy ölelem, mintha ő lenne ott. Néha egy-egy mély szippantás a kabátból, aminek az illata nem változott. Persze, nem a férjem illatát érzem rajta, hanem a bőr illatát, de megnyugtató, hogy ennek a kabátnak 3-4-5 évvel ezelőtt is ugyanilyen illata volt. Legalább van valami, ami nem változott. Mert szinte minden más megváltozott. Néhány ruháját és az ügyvédi talárját megőriztem. De ezeken már nem érzek illatot. Már az öblítőét sem, hisz’ eltelt oly’ sok év.

Néha azon gondolkozom, hogy mit szólna a jelenlegi helyzethet, milyen megjegyzéseket, bátorító gondolatokat mondana… Mondjuk a lakás aktuális kinézete biztos meglepné - nem azért, mert túl sok a rózsaszín, de lehet, hogy azt is megjegyezné -, hanem inkább az, hogy sokmindent változtattam. Szinte semmilyen bútor nem maradt az eredeti helyén és a legtöbb berendezési tárgyat lecseréltem. Lehet, azt hinné, hogy eltévesztette az emeletet és véletlenül rossz lakásba toppant be. Hogy rám mit mondana? Arról fogalmam sincs. Pedig olyan jó lenne, ha itt lenne. Ha hallhatnám, ha tudnám, hogy mit gondol, hogy mit javasol… Mennyivel egyszerűbb lenne minden. Biztos lennének mindennapi gondjaink, kis apróságok, amik segítenek változatossá tenni a hétköznapokat és megoldásukkal egy újabb katarzis, sikerélmény érne. De nincs így. Ritkán engedem meg magamnak, hogy rámtörjön a hiánya, de amikor elmélázom a személyiségén, a kapcsolatunkhon, az előttünk álló, de már be nem teljesülő lehetőségeken, akkor mindig fájdalmat és szomorúságot érzek. Megtaláltam a másik felem. Erre nagyon sokan vágynak. Mégis elvesztettem, nem az én hibámból. Nem lesz még egy ilyen felem, már soha nem leszek igazán egész. Nagyjából egészben vagyok, megvagyok, de az a boldogság, ami 3,5 éve elveszett, már nem hiszem, hogy rám találhat. Nem hiszem, hogy más tudna ennyire boldoggá lenni és nem hiszem, hogy lenne más, akihez ennyire illő társ lehetnék.

Van egy japán “művészet”, a kincugi. Eltört tárgyakat arannyal ragasztanak meg, hogy ezek a tárgyak a javítás után még értékesebbek legyenek. Múlt karácsonykor nővéremtől egy ilyen tálkát kaptam, hogy tudassa velem, én is “összeforrhatok” és lehetek jobban, mint korábban. Beszédesnek gondolom, ami ezzel a tálkámmal történt. Az ünnepek után, amikor visszatértem az otthonomba, azt láttam, hogy az óvatosan becsomagolt ajándék útközben eltört. Nem ott, ahol az eredeti törés volt, hanem máshol. Hát, ez tényleg én vagyok. Az élet tört rajtam mégegyet. Kis gondolkozás után megragasztottam a tálkát (persze nem arannyal) és azóta is használom. Remélem, magamat is sikerül majd valamikor újra “összeforrasztanom”…