Mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást és bizonyos dolgokban valószínűleg jól is jön, ha két ember más vérmérsékletű vagy másként gondolkozik. De azért általánosságban nem merném kijelenteni, hogy a teljesen különböző emberek párosa jól működik.
Nemrégiben beszélgettem anyósommal, aki megemlítette, hogy a férjemet gyerekkorában viharnak hívták. „Megjött a vihar!” Nagyot nevettem e mondat után, mert engem pedig szélvész kisasszonynak neveztek. Ezek szerint már gyermekkorunkban is volt közös jellemzőnk. Mondjuk annak örülök, hogy mire találkoztunk, kicsit lecsendesedett a vihar és a szélvész is! :) Bár vérmérsékletre időnként olaszos vagyok, azért mégsem a mediterrán virtus volt jellemző a házasságunkra. Jobb, ha nem képzelem el, hogy lecsillapodás előtt csap össze a vihar és a szélvész. Nem mondom, hogy vitáink sem voltak, de nem az volt a jellemző, hogy a szomszédok átjöttek az ajtócsapkodás és a tányérok, poharak csörgése miatt. Inkább az maradt meg bennem, hogy volt olyan, hogy beléptem a szobába és egyből megkérdezte tőlem a férjem, hogy mi a baj. Pedig egy szót sem szóltam, nem duzzogtam, nem sírtam, semmi. Egyszerűen látta az arckifejezésemből, tekintetemből, hogy valami nincs rendben. Ez a kapcsolat nagyon hiányzik. A férjem önmagában is, de az különösen, hogy valaki mellettem legyen és ennyire ismerjen, bízhassak benne és tudjam, hogy együtt mindent megoldunk. Persze egyedül is jól tudom érezni magam és nagyon jó fej barátaim, testvéreim vannak, mégis egyre jobban előjön az a hiányérzet, amit nem tud más csillapítani, csak egy társ. Azt pedig valahogy még mindig nem tudom elképzelni, hogy újra bizalmat szavazok valakinek és közel engedem magamhoz. Lehet, hogy csak azért, mert nincs a látókörömben olyan, aki elvarázsolna és elhitetné velem, hogy még van esély boldog párkapcsolatra. Egyszer-kétszer próbálkoztam már, de ezek a lehetőségek sem növelték a bizakodásomat, hogy van olyan férfi, akire rábízhatom magam, aki kiérdemli a bizalmam, a szeretetem. Úgyhogy rövid mélázás után újra meggyőzöm magam, hogy jó nekem egyedül, hiszen az tényleg jobb, ha egyedül boldog tudok lenni, mintha valami olyanban lennék benne, ami nem tesz boldoggá. A kérdés csak az, hogy meddig tart ez a boldogság és nem csak látszat-e. Jöhet-e olyan vihar, ami ismét felkavar és egyben megnyugtat…?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
