Gondolatjel

Sokan bátorítanak arra, hogy nyugodtan legyek önző, ebben az élethelyzetben fontos, hogy foglalkozzam magammal. Sőt, lényeges, hogy elsősorban magammal foglalkozzam. Értem, és sokszor így is cselekszem. De vajon az segít, ha folyamatosan a veszteségre, bánatra koncentrálok?

Persze, egy ember hiánya – főleg, ha ilyen karizmatikus – érezhető. Nyomot hagyott, hiányzik, hogy nincs. De ezen túl milyen hatása van annak, hogy már nincs itt velünk? Rengetegen mondták azt, hogy átértékelték, mi a fontos az életben, hogy mivel töltik az idejüket, mert annyira természetes az, hogy az ember idős korában hal meg, hogy addig még sok-sok tervünk van, ami időnként a saját és a családunk rovására megy, de hát megéri, mert majd később vagy idős korunkban élvezhetjük a gyümölcsét… már ha megérjük. Hányszor gondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha egy romantikus film megnézése helyett inkább valamilyen más, aktív programot tervezek a férjemmel… vagy neki kedveskedek valamivel, talán – urambocsá’ – főzök neki. Hát igen, persze, pár dolgot másként tehetnénk, de utólag mindig könnyebb. És az is igaz, hogy a pihenésre is ugyanúgy szükség van. Nem lehet úgy élni, hogy csak másokért égünk folyamatosan, lankadatlan lelkesedéssel. Azaz, biztos vannak olyanok, akiknek megy, előttük emelem a kalapom, de nekem nem ment. Akkor sem, amikor 5 hónapig ápoltam a férjem. Szeretettel tettem, de időnként olyan kimerült voltam a fizikai és lelki megterheléstől, és attól, hogy mellette még dolgoztam is, ráadásul senki nem tudta, hogy min megyünk keresztül, valamint csak pár órát aludtam jó ideig... így néha zombi módon közlekedtem, éltem… Többször elszégyellem magam, ha nem tudok válaszolni anyósom kérdésre, hogy milyen tünet mikor jött elő, mikor milyen helyzetben voltunk, amikor aznap hívtuk épp mit evett Zsolti... de egyszerűen egy csomó mindenre nem emlékszem. És nem csak az önvédelmi mechanizmus miatt, hanem a memóriám tökéletlen volta mellett bizony az is szerepet játszik, hogy a kimerültségtől igyekeztem „stand by” üzemmódba állni és csak a legszükségesebb, legfontosabb dolgokra figyelni. Azaz: megtenni, amit lehet és túlélni.

Az is önzés, hogy azt gondolom, jobb lenne, ha itt lenne velem. Pedig hívő keresztyén emberként – a fejemmel – tudom, hogy nincs annál jobb, mint az Úr kebelén. Csakhát… önző vagyok. Magamnak akartam a férjem és azt gondoltam, még jó sokáig élhetünk így. Abba csak ritkán és a nagyon racionális pillanatokban gondolok bele, hogy neki jobb, hogy már nem szenved. Vajon mit választanék, ha megkérdezné valaki, hogy még itt maradjon-e velem a fájdalmak között… Természetesen azt, ami nincs is a listában: maradjon velem, gyógyultan, egészségesen. Bár az eszemmel tudtam, hogy ez nem opció, de azért sokszor eszembe jutott, hogy bárcsak úgy lenne velünk is, mint a Dallasban. Emlékeztek? Amikor Boby meghalt, fellázadtak Amerikában, hogy egy ilyen szerethető karaktert kiírtak a sorozatból. A nyughatatlan kritikákra válaszként azt találták ki a forgatókönyvírók, hogy Pamela egyszer csak felébred és kiderül, hogy csak rossz álom volt az egész. Ezt vártam én is. Hogy csak egy rossz álom. De még nem ébredtem fel.

Egyszer álmodtam csak vele. A temetéséről. Csak itt kicsit más volt a befejezés. Zsolti feltámadt. Olyan hihetetlen boldogság öntött el, hogy azt le sem tudom írni. Aztán az eufória közepette egyszer csak felébredtem. Hát, egyébként sem szeretem a reggeli kelést, de az éjszaka közepén arra a tudatra ébredni, hogy ez a boldogság csak álom volt…

Önzés. Érdekes. Sokszor az emberek nem veszik észre, hogy így viselkednek, de időnként másokon vagy rajtam sem. Sokan megemlítették, hogy milyen erős voltam a temetésen. Hát, azért nem teljesen, de igyekeztem tartani magam. Ebben sokat segített, hogy a férjem édesanyja, aki egyetlen gyermekét veszítette el, ott állt mellettem. Láttam, hogy ő mennyire megtört ettől a feldolgozhatatlannak tűnő eseménytől és úgy éreztem, segítenem kell neki. Ezt látták sokan. Azaz azt, hogy vele törődtem, hogy őt helyeztem előtérbe. De utólag visszagondolva ebben volt egy nagyadag önzés is. Én ezzel védtem meg magam. Olyan volt, mintha én csak az anyósomnak segítenék a veszteség túlélésében, ezzel pedig kicsit elidegenítettem magamtól a tragédiát, mintha ez nem is az én problémám lenne, hanem valakié, akin én épp segítek. Igen. Ugye milyen nemesnek tűnik a tett, amit elemezve végül kiderül, hogy nem csupán szolgálatkészség motivál? Azt hiszem, könnyebb volt nekem túlélni azt a napot úgy, hogy nem folyamatosan arra gondoltam, hogy az én, szeretett férjem fekszik az előttem lévő, majd a sírgödörben lassan eltűnő cseresznye színű, fehér csipkés koporsóban…

Önfeláldozásnak tűnt sokak számára az is, hogy nem abban a városban temettem el a férjem, ahol én élek, hanem ott, ahol ő felnőtt és az édesanyja él. Tudom, hogy anyósomnak segít a gyászfeldolgozásban, hogy hetente kilátogat a sírhoz, megnézi, hogy minden rendben van-e, ott találkozik ismerősökkel, akik szintén rendszeresen látogatják szeretteik sírjait, így nincs egyedül, ott is van kivel beszélgetnie. De fontos szempont volt mindezek mellett az is, hogy így mégsem távolodom el végérvényesen a férjem családjától és otthoni barátaitól. Lesz egy „apropó”, ami miatt mennem kell és rendszeresen találkozunk, legalábbis lesz alkalmunk összehozni egy-egy ebédet, vacsorát vagy borozást. Így pedig folyamatosan hallhatok történeteket a gyerekkorából, a csínytevéseiről és aktív társasági szerepvállalásairól. Igen, erre szükségem lesz!