Gondolatjel

Mennyi mindent jelenthet egy jel. Ugyanazt látjuk, mégsem ugyanazt értjük. Villogó kurzor. Jelentheti a várakozást, hogy hamarosan betűk gördülnek az üres lapra, vagy azt is, hogy épp nincs ihlet, nem tudjuk hogyan tovább. Vagy egyszerűen csak annyit, hogy a folytatáshoz még szükség van valamire.

Én mindhármat érzem most egyszerre. Csak én magam vagyok a kurzor. Egy váratlan élethelyzet és itt állok egyhelyben, ki tudja, hogy épp mi lesz. Gördülnek a betűk, várni kell vagy épp nincs minek folytatódnia...?

Tudom, hogy a jelenleg üresnek látott lapom csak egy regény új fejezetének a kezdete. Mégis. Ebben a fejezetben annyi minden lehet, hiszen soha nem gondoltam volna, hogy az előző fejezet így zárul: csaknem két év boldog házasság után, 31 évesen állok a férjem koporsója mellett.... Én azt hittem, ez egy romantikus regény lesz. Tévedtem. Csak pár fejezet volt az. De milyen műfaj jön ezután?

Azt hiszem, ha a könyv írója megkérdezett volna, én más cselekményt javaslok. De ezen már nem változtathatok. Az elkészült fejezet sorai védettek, módosíthatatlanok... Tehát csak folytatni tudom. Ott, ahol az előző rész abba maradt...

És hogy én miért kezdtem írni? Talán azért, mert azt gondoltam, hogy ez segítségemre lehet a gyászfolyamatban. Meglátjuk. Annyi új impulzus ért, hogy van mit megosztanom. Legszívesebben összeállítanék egy "TEDD-NE TEDD A GYÁSZOLÓVAL" kiskönyvet. Félre ne értsetek, nem lettem a tudora annak, hogy miként lehet egyszerűbbé tenni egy ismerős, rokon gyászát, hogyan lehet átvenni a terheit (mert nem is lehet), csupán annyi tapasztalatom gyűlt az elmúlt hetekben arról, hogy mit nem érdemes tenni, hogy talán jó lenne, ha ezt mások is tudnák. Korábban nem volt fogalmam arról, hogy mivel lehet vigasztalni valakit, aki elveszítette egy szerettét. Ma sincs olyan válaszom erre, ami megoldást jelent mindenkinél, de azt tudom, hogy a vigasztalást egyedül az Úr tudja megadni. És higgyétek el, bármilyen közhellyel is igyekszünk segítségére lenni egy gyászolónak, valószínűleg arra van legkevésbé szüksége. És máris ellenkezem ezzel a mondatommal, mert van, amikor inkább ne mondjatok mást csak elcsépelt "jól bevált" mondatokat. Hogy értem? Úgy, hogy sokszor hallottam olyan megjegyzéseket, javaslatokat, tanácsokat, amiket bár ki sem ejtett volna az illető a száján. Segítek! Egy fiatal gyászoló nőt, két héttel a férje halála után nem fog az vigasztalni, hogy ő még fiatal és mással boldog lehet. Az a nő még mindig szereti a férjét, függetlenül attól, hogy ő már nincs mellette. Az érzést nem temetjük el a sírhantba. Szóval drága, kedves, segíteni akaró emberek... A gyászoló - legalábbis én - ilyenkor legszívesebben nagyon-nagyon csúnyákat mondana. Volt, aki szinte meg akarta ígértetni velem, hogy nem zárkózom be, hanem ismerkedni fogok... hát, nyomdafestéket nem tűr az a kifejezés, ami eszembe jutott a kedves "jószándékú" hölgy "tanácsa" hallatán. Értem én, hogy ezzel magukat vigasztalják azok, akik látnak egyedül egy fiatal lányt, de kérem, ez nem vigasztaló a gyászoló számára, hiszen ő szerette az elvesztett hozzátartozót és nem azon gondolkozik egyből, hogy hogyan tudná betölteni ezt az űrt... A szeretet, szerelem nem múlik el olyan "apróságok" hatására, minthogy az egyik fél már nincs a Földön… Csak mondom. A férjem már a Mennyben van, nem mellettem, én mégis szeretem, szerelmes vagyok... És ezt üzenem annak is, aki úgy gondolta, hogy ha már nem csak feketében lát és hallja, hogy már tudok nevetni, akkor indokolt "bepróbálkozni" nálam. Jelzem: NEM! Attól még, hogy eltelt majd’ egy hónap a haláleset óta, attól én még nem szűntem meg szeretni a férjem. Még a gyűrűt is hordom (amit ő maga készített), pedig lehet, hogy hivatalosan már nem is vagyunk házasok. Hisz’ hogy lehetnék valakinek a társa, aki már nincs mellettem... Tehát drágalátos férfiak, nem, a gyász időszaka nem kedvez a szerencsét próbálóknak.
Az ember azt gondolja, hogy ha nagy tragédia után találkozik valakivel, akkor "most aztán kell mondani valami okosat". Ki kell ábrándítsam azokak, akik ezt hiszik. Nem kell! Egyedül Isten tudja megvigasztalni a sírót, a többi mind hiú próbálkozás. Ettől még lehet segíteni, de a vigasz nem onnan jön. Nekem sokkal többet jelentett, amikor valaki mélyen a szemembe nézett, megszorította a kezem és ment is tovább. Ebben benne volt minden. Benne volt az őszintesége, hogy nem tud mit mondani, és benne volt az is, hogy ettől függetlenül azért gondol rám, és amennyire lehet, együtt érez velem. Persze, ezt nem teheti meg mindenki és nem is lenne hiteles mindenkitől. Azt hiszem, a kulcs talán az, hogy legyen őszinte a reakciónk. Azt is elmondhatjuk, ha nem tudunk okosat mondani. Azt is, ha egy ideig nem tudtunk odamenni a gyászolóhoz... Ezek mind érthetőek és sokkal jobb megoldások, mint a zavarunkban valahonnan összeszedett mondatok, amik lehet, hogy talán még sértik is a gyászolót, hiszen nem tudjuk, hogy a nem őszinte reakcióink mit váltanak ki abból, akinek mondjuk. Én nem egyszer voltam dühös emberekre azért, mert bődületes marhaságot mondtak. Nem az zavart, hogy nem tudja, hogy mit kell/lehet mondani, hanem az, hogy ezt hiába ismerte fel, nem mert csendben maradni. Merjünk csendben maradni!

Most egy kicsit én is csendben maradok, de később jelentkezem.